Bosszantani elég izgi dolog.
Vikit azzal szoktam, hogy eláll a füle. Persze ez csak akkor látszik, ha hátrafogja a haját. Viki szerencsére rögtön megsértődik, és akkor végre játszhatok Vivivel, aki szintén a legjobb barátnőm, csak Viki folyton elveszi tőlem, és egyáltalán nem hagyja, hogy együtt legyünk.
Szívesen bosszantom Danit is: eldugom a radírját, mert tudom, hogy imád radírozni. Olyankor dühös lesz, haragosan matat a táskájában, aztán egyszer csak ott van a radírja az orra előtt. Sose jön rá, hogy én varázsoltam el és vissza. Azzal is mindig sikerül felhergelnem, hogy átkúsznak a könyveim, a munkafüzeteim, a színezőim az ő felére. Szerinte nekem mindenből kétszer több van, mint neki. Pedig csak a pad kisebb a kelleténél.
Kiválóan lehet bosszantani Zsuzsa nénit is, ha csengetés után a folyosón ácsorgunk. De azt csak hármunknak érdemes: akkor eredményesebb a bosszantás, mert nagyobb a ripakodás.
Marika nénit meg azzal lehet felhúzni, ha már sorakozni kell, nekem pedig szanaszét a holmim, a táskám meg üres. És ez majdnem minden nap előfordul, hiába szól előre.
Legszívesebben persze anyát bosszantom. Erre egész nap rengeteg lehetőség adódik. Például reggel még a harmadik, hangosabb keltegetésre sem kászálódok ki az ágyból. Vagy belelógatom a hajam a tejes tálikóba. Vagy magamra öntöm a teát indulás előtt. Mindezt persze csak azért, hogy elkéssünk az iskolából. Délután azzal, ha csigamód öltözök, mikor pedig sietni kéne zongoraórára.
Ha elbújok a bokrok mögött, hogy még tovább maradhassak a napköziben, anya pedig kénytelen legyen csevegéssel tölteni a drága idejét. Bosszantom anyát, ha összefirkálom a babáim arcát filctollal. Ha evés közben iszom, és kézzel is hozzáérek az ételhez.
Ha sokat eszem. Ha keveset eszem. Ha egyáltalán nem eszem. Ha piszkálom anyát dolgozás közben. Ha azt akarom, hogy foglalkozzon velem, amikor neki legalább ezer más dolga van. Ha váratlanul előfordulok.
A leghatásosabb bosszantó mondat pedig a leggondosabban megválasztott pillanatokban: Most mit csináljak?
Tovább fokozható a javaslatra adott “azt aztán nem” vagy “még mit nem” válasszal. Anyakedélytépázó mondat kezdődhet úgy is: kár, hogy… (nem kapok jégkrémet, nem számítózhatok, nem telefonálhatok Vikinek, nem mehetek le a játszótérre, nem lehet kutyám satöbbi).
A bosszantást azért művelem szívesen, mert anya olyankor nagyon vicces. Én befelé jókat nevetek, de nem merem kiengedni, mert akkor anya tényleg dühbe gurulna, és az már – azt hiszem – egyáltalán nem lenne vicces.

Vannak napok, amikor sehogy se akar vágni az eszem. Szívesebben lustálkodik, ahelyett, hogy kapcsolna vagy pörögne. Sőt néha inkább elmegy, nehogy valamit forgathassak benne. Sokszor bárhogy noszogatom, biztatgatom, nem áll kötélnek. Hát az elég kínos dolog. Különösen akkor, ha éppen dolgozatot írunk, és eszem ágában sincs a megoldás. Olyankor kénytelen vagyok a szomszédomra sandítani. A tancsi persze rögtön görbe szemmel néz rám, és felszólít, hogy inkább mozgassam meg az agyamat, hátha eszembe jut a megfejtés. Azt hiszi ugyanis, hogy egyszerűen csak lassú az észjárásom. Nem éri fel ésszel, hogy vannak napok, amikor egyáltalán nem hajlandó vágni az eszem.

Tegnap új függönyöket vettünk: zöldet, barnát, lilát, bordót, sárgát, még égszínkéket is! Egyiken átsurran a napsugár, a másikba beburkolózik. Sejtelmes-csodaszép lett a szobánk! Ezért is költöztek hozzánk a függönymanók. A függönymanók amúgy láthatatlanok, én mégis tudom, hogy itt vannak, mert folyton libben-lebben valamelyik függöny: hancúroznak, bukfenceznek, bújócskáznak a redők között, ide-oda ugrándoznak, hintapalintáznak. Jókedvüktől ragyog minden.

Egyszer úgyis világgá megyek. Becsomagolom a legszükségesebb holmikat a narancsszínű bőröndömbe, fölülök egy vonatra, de az is lehet, hogy egy repülőgépre, és vissza se nézek! Anya biztos szomorú lesz. És apa sem fog örülni. Kistesómnak is hiányzom majd. Sára babám sírni fog utánam. Lehet, hogy a vonaton vagy a repülőgépen nekem is sajogni kezd a szívem. Ennyi bánat!
Legjobb, ha el sem indulok!

Hogy milyenek voltunk réges-régen vagy éppen tegnap délután, az a fényképeken jól látható. Azért nézegetem őket, hogy soha el ne felejtsem, milyen volt pelusban totyogni, homokban mancsolni, galambot hajkurászni, oviban műsorozni, kiságyrácsok közt toporzékolni, spenótmaszattal vigyorogni, apa nyakából bámészkodni, tortagyertyát elfújni, nagyiölben fészkelődni, mandulát mutogatva üvölteni, anyaruhában illegni, és még sorolhatnám a rengeteg képet, amit különböző albumokból, dobozokból és zacskókból hívok elő, amikor már nagyon fenyeget a feledékenység.
A minap én is készítettem egy sorozatot: maci a fotelben, maci a heverőn, maci az íróasztalnál, maci takaró alól kandikálva, maci napszemüvegben, maci hajpánttal, maci szalmakalapban. Tervezek még egy babasorozatot és egy Pufi-szériát is. Hadd nézegessék szíves-örömest, ha majd megöregszenek!

A kesztyűk általában rendkívül izgága ruhadarabok. Vagyis nem férnek a bőrükbe. Pontosabban a zsebembe. De igazából a kezemen sem maradnak meg. Ezért van az, hogy folyton eltűnik egyik vagy másik. Rosszabb esetben mindkettő. Így anya kénytelen évente többször is kesztyűt vásárolni nekem.
Az idén például ráakadtunk egy csodaszép kesztyűre: rózsaszín és szívecske van a tetején. Rögtön megígértem, hogy vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Két napig minden rendben volt, de a harmadik nap már csak fél kesztyűvel tértem haza. Bánatosan bámészkodott ki a bal zsebemből. Nem is maradt el az anyai dorgálás! Se a megszeppenés… Másnap éppen hazafelé indultam az iskolából, amikor a folyosói fotel karfáján elém libbent az elveszettnek hitt kesztyűcske! Volt is anyai dicséret! De nem tartott sokáig, mert három nap múlva megint csak fél kesztyű kukucskált ki a kabátzsebemből, amikor beléptem az ajtón. Bambulhattam az anyai zsémbelés alatt. Ám következő nap hazafelé bandukolva a sulikerítésről megint rám mosolygott a szerencse meg a kesztyű. Újabb fogadkozás, ígérgetés, égre-földre esküdözés. Mit se használt: fél pár szívecskés kesztyűnek bizony megint lába kelt. Ezúttal sem kódorgott túl messzire: apa megtalálta az autóban, a gyerekülés alól szabadította ki. Hálából hatalmas puszit cuppantottam apunak is, a kesztyűnek is. Azt hittem, most már vége a viszontagságoknak. De sajnos tévedtem. Egy héttel később bizony nem bánhattam túl kesztyűs kézzel a hógolyókkal a nagy hócsatában. A szívecskés kesztyű azóta sem került elő. Biztosan a föld nyelte el.
Tegnap anyával a zeneiskola felé tartva lépten-nyomon fél pár kesztyűkre akadtunk. Volt sötétkék csíkos, barna egyujjas, piros, amit fehér masnik díszítettek, de legjobban azt a narancssárgát sajnáltam, amin egy nyuszi lapult szomorú tapsifüleivel. És persze mindegyik csupa sár meg lucsok volt, hiszen olvadt a hó. Mi lehet az én szívecskés kesztyűmmel?
Bárcsak lenne egy tündér, aki összeszedné az elpotyogtatott kesztyűket, kimosná, megszárogatná őket, aztán nyakába venné a világot, és megkeresné a párjukat! Micsoda kesztyűöröm lenne!
De azt hiszem, nincs ilyen tündér.

A pók a természet rémes csodája, borzadok, ha csak rágondolok is! Hát még, ha meglátom valahol! Kint messzire menekülök előle, de bent állandóan résen kell lennem, mert minden szobába beveszi magát. Legszívesebben a sarkokban tanyázik, lesben áll, nyolc szemével azonnal észrevesz, nyolc lábával rögtön rámront, megmar vagy behálóz, egyremegy, mindenképpen jaj nekem!! A biztonságom kedvéért rendszeres szemlét tartok, és ha felfedezek egy egészen kicsi pókhálófoszlányt, máris riadót fújok, mozgósítom apát, aki rövid nyomozás után levadássza a betolakodót, mielőtt az engem vadászna le. Pontosabban kitoloncolja a házból, nem öli meg, mert anya szerint a pók szerencsét hoz. De hogy milyen szerencsét hozhat ez az undorító, irtóztató, szörnyűséges lény…?
Egyszer láttam egy óriás keresztespókot, egy hosszú fonálon himbálózott az almafán, és csak rám várt, hogy túszul ejtsen, és magával hurcoljon a pókok birodalmába. Szerencsémre idejében rájöttem, mit forgat a fejében, ezért napokig az almafa környékére sem merészkedtem. A keresztespók aztán megunta a várakozást, és egyszerűen eltűnt. Csak a hálóját hagyta emlékbe. Igazi mestermunka volt, kora reggel szivárványszín vízcsöppek csillogtak rajta, anya le is fotózta. De én látni se akarom a fényképet, nehogy a pókra kelljen gondolnom! Ugyanis egyáltalán nem szeretek borzadni!

Ma színházban voltunk. A kabátunkat beakasztottuk a ruhatárba. Végre ők is szórakozhattak. Az én kabátom egy piros dzsekivel barátkozott össze, aki elmondta, hogy utálja a mosógépet, a fröcskölő autóbuszokat és a hóesést. Legszívesebben folyton ruhatárban lógna, hiszen ott annyi érdekes ruhadarabbal ismerkedhet meg. Az én kabátom rólam mesélt. A piros dzseki irigykedve hallgatta. Mire vége lett az előadásnak, jól kibeszélgették magukat.

Ha én lennék a szélirányító, reggel mindig hátulról fújna a szél, hogy még csengetés előtt beérjek az iskolába. Délutáni séta közben szemből fújna, hogy a rakoncátlan tincseimet hátrafésülje. Amúgy is imádom, amikor szembeszélben lobog a hajam! Ha tollasozni akarunk, egyszerűen megállítanám a szelet, ne akadályozza a labda röptét. A nagy szürke felhők ellen a felhőhajkurászó szelet alkalmaznám, hogy süthessen a nap kedvére. Forgószelet kavarnék, ha a fiúk piszkálnak, hogy miközben bepörögnek, mi elmenekülhessünk Vikiékkel. A gonosz szeleket, az orkánt, a hurrikánt és a tornádót pedig egyszerűen elterelném. Vagy letiltanám.
De sajnos nem én vagyok a szélirányító. Ezért aztán anyával mindig jól összekapaszkodunk, ha erős szélben járunk, mert így biztosan egyikünket sem kapja fel a szél.

A tócsák kicsi tükrök, nézegetem magam bennük, jól áll-e a hajam, nem csúszott-e le a nadrágom. A pocsolyák meg arra jók, hogy átcaplasson rajtuk az ember. Olyan vicces, ahogy szanaszét fröccsen a csupalucsok, csupasár ezeregy vízcsöpp. Ráül persze a nadrágomra, kabátomra. Legalább izgalmas lesz a mintája. Anya sajnos egyáltalán nem értékeli az igyekezetemet, folyton rámförmed, és megköveteli, hogy a tócsákat ugorjam át, a pocsolyákat kerüljem ki. Jó mérges, ha pont fordítva teszem, és úgy csinálom, hogy legalább a sarkam beletoccsanjon a pocsolya szélébe.
Egyetlenegyszer anya mégis megengedte, hogy belegyalogoljak az összes utunkba akadó pocsolyába és tócsába, éspedig azért, hogy kipróbáljuk, beázik-e a vadiúj csizmám. Mire hazaértünk, bokáig érő tócsa volt a csizmámban. Na, azóta valamivel óvatosabban tocsogok. Bár időnként elfeledkezem magamról.