Ha jön a hétvége, útra kelünk! Meg kell látogatnunk nagyiékat, közeli barátainkat és távoli rokonainkat, fel kell keresnünk kedvenc patakjainkat és hegyeinket, fel kell fedeznünk ismeretlen városokat és játszótereket. Ha szavazással vagy tárgyalással eldőlt az úticél, máris kezdődhet a készülődés. Na, ez az, amit a legkevésbé szeretek. Anya ugyanis az utazótáskával és a bőrönddel együtt Zsémbest is előszedi a szekrény tetejéről. Zsémbes azzal szórakozik, hogy ide-oda szalasztja anyát, aki ennek következtében hol a komód fiókjait nyitogatja, hol apa szekrényébe bújik, hol az én polcomon matat, zacskókat zörget, szatyrokat szuszogtat, miközben mindenféle holmikat halmoz fel a lakás különböző pontjain. Zsémbes pedig egyfolytában sugdos a fülébe, hogy milyen soká tart a pakolás, milyen későre jár, már rég indulni kéne, még mi minden hiányzik, és mit felejtsen biztosan otthon. Nem csoda, ha anya előbb mormog, majd fortyog, végül kitör rajta az utazási láz, amit abból lehet tudni, hogy csapkod és kiabál mindenkivel, aki az útjába kerül. Úgyhogy inkább meglapulunk a félreeső helyeken, és lehetőleg akkorra végzünk az öltözéssel, fésülködéssel, mire anya lezárja a bőröndöt és behúzza a táska cipzárját. Akkor aztán megragadjuk a csomagokat, beszuszakolódunk a liftbe. Bár még anya kiront ellenőrizni, eloltotta-e a fürdőszobában a lámpát, a harmadik emeletről pedig a slusszkulcsért kell visszafordulni. De már csak az van hátra, hogy a táskákat bepakoljuk a csomagtartóba, ami nem is olyan egyszerű, mert mindig akad legalább egy, ami kilóg. Nem értem, minek ennyi cucc, én meglennék tartalék zoknik, nadrágok, cipők nélkül is. Legszívesebben csak Pufit vinném magammal. Mikor minden koffernek, kosárnak, szatyornak megtaláljuk a helyét, végre bevágódunk az autóba. Egy ideig pihegünk a megrázkódtatástól. Anya homlokán lassan kisimulnak a méregráncok. És indulhatunk! Útközben abban reménykedem, hogy Zsémbes nem bújt el valamelyik utazótáska rejtett zsebében. Mert akkor megmenekülünk a hazautazás előtti megpróbáltatástól!