Haj-jaj

Anya minden reggel beleakasztja a szörnyeteg kefét a hajamba, és húzogatni kezdi lefelé. Vigyázva! – könyörgöm. Óvatosan – szerinte. Mire a tarkómhoz ér, már sziszegek, mire a vállamhoz, már nyöszörgök, mire a lapockámhoz, nyüszítek, s mire a derekamnál egy gubancba gabalyodnak a kefe sörtéi, már óbégatok. Az első tincsnél! Mi vár még rám? Gyötrelmek gyötrelmei! Hiába próbálja elterelni anya a figyelmem mindenféle csalafinta kérdéssel, útravaló tanáccsal, délutáni programsorolással, egyre nyafisabb és hangosabb vagyok. A hajszálak konokul összekuszálódnak, a tincsek makacsul egymásba kapaszkodnak, anya gyorsan elveszíti a türelmét: hamarosan megkezdődik a tépázás. A tükörben látom, ahogy anya szörnyeteggé válik, harciasan hadonászik a kefével. Rövidre kell vágni – mondja apa, mert egyáltalán nem bírja a zenebonát. Á, dehogy! – legyint anya, mert tépázás közben azért titokban gyönyörködik a hajrengetegemben. Mire kidühöngi magát, a hajam is kibontja, középen kettéválasztja, villámgyorsan két fonatba varázsolja. Jobb szeretném persze szétengedve, de azt csak kivételes alkalmakkor lehet, és mindketten megbánjuk, mert utána kétszer tovább tart a fésülködés, ami igazából gyerekkínzás. Pontosabban lánygyerekkínzás, mert a fiúk általában tüsire vagy kopaszra vannak nyírva – legalábbis a mi osztályunkban. Anya azt mondja, a két fonat praktikus hajviselet. Persze azt nem tudja, hogy néha belelógatom a levesbe vagy a lekvárba. Tegnap Dani az orra alá biggyesztette a copfom végét: kunkori bajusza lett, kuncogtunk is eleget. Zoli pedig megrángatta, de egyáltalán nem fájt, nem úgy, mint amikor Niki irigységből és tiszta erőből húzta. Viki folyton fodrászosat akar játszani, hogy kontyba tekergethesse a hajam, de az olyan uncsi. Alig várom, hogy megnőjek, mert akkor a hajam majd azt csinál, amit ő akar.

hajjaj1

hajjaj2