Anyával gyakran loholunk végig a városon, rójuk az utcákat rendületlenül, vagy egyszerűen csak sétafikálunk. Közben rengeteg emberrel találkozunk. Az ismeretlenek mellett csak úgy elsuhanunk, az ismerősöknek biccentünk vagy köszönünk. Anya titkos kézszorítással előre jelzi, ki az ismerős, ha nem ismerném fel magamtól. A fontosakra erős markolás, a jelentéktelenebbekre gyengédebb fogás vagy csikizés hívja fel a figyelmem. A rég látott ismerősökkel megállunk néhány szót váltani, de ezt nem nagyon szeretem, mert gyakran végeláthatatlan csevegés lesz a néhány szóból. Ezért olyankor sürgető jelzéseket adok anyának. Ő erre persze bepipul, de az ismerős miatti udvariasságból szerencsére nem hordhat le. Csak megsemmisítő pillantásokat küldöz a szeme. És van olyan ismerős is, akivel jobb nem összeakadni. Lóri bácsit például elég nehéz elkerülni, ugyanis egész nap az utcán portyázik ismerősökre vadászva. Ha valakire rábukkan, megállítja, és csak akkor lehet tőle megszabadulni, ha egy újabb ismerőse tűnik fel a láthatáron. Akkor azt kapja el, neki magyarázza nagy hadonászás kíséretében minden búját-baját. Anyával tehát muszáj óvatosan közlekednünk: ha meglátjuk az embervadászt, igyekszünk észrevétlenek maradni. Különben biztosan lekéssük a zongoraórát.