Az ember egész nap szinte csak készül. Reggel készülünk a suliba, szünetben a következő órára, matekon a holnapi dolgozatra, angolon a szavak felmondására, énekórán a népdalversenyre, tanítás után ebédre, a napköziben leckeírásra. Ezek mindennapi rövid készülések. És vannak hosszantartó készülések: napokig készülünk a színházba, hetekig a karácsonyi vagy az anyák napi műsorra, hónapokig a tisztasági versenyre, egész évben az erdei iskolára meg a szülinapi bulira. A készülés jó dolog, mert közben lehet tervezgetni, ábrándozni, vágyakozni, izgalmaskodni, tenni-venni. A készülésben viszont az a rossz, hogy amint valamivel elkészülünk, máris ott a nyakunkon a következő készülés: szünes-szüntelen muszáj tervezgetni, ábrándozni, vágyakozni, izgalmaskodni, tenni-venni. Ráadásul a készülés alól senki sem kap felmentést: anya fodrászhoz készül, apa konferenciára készül, a tesóm földrajzversenyre készül, nagyi orvoshoz készül, papuska focimeccsre készül. Percnyi idejük sincs rám a szakadatlan készüléstől. Én leginkább arra készülök, hogy ha megnövök, teljesen beszüntetem a készülést. Mielőtt végképp kikészülök.