A tócsák kicsi tükrök, nézegetem magam bennük, jól áll-e a hajam, nem csúszott-e le a nadrágom. A pocsolyák meg arra jók, hogy átcaplasson rajtuk az ember. Olyan vicces, ahogy szanaszét fröccsen a csupalucsok, csupasár ezeregy vízcsöpp. Ráül persze a nadrágomra, kabátomra. Legalább izgalmas lesz a mintája. Anya sajnos egyáltalán nem értékeli az igyekezetemet, folyton rámförmed, és megköveteli, hogy a tócsákat ugorjam át, a pocsolyákat kerüljem ki. Jó mérges, ha pont fordítva teszem, és úgy csinálom, hogy legalább a sarkam beletoccsanjon a pocsolya szélébe.
Egyetlenegyszer anya mégis megengedte, hogy belegyalogoljak az összes utunkba akadó pocsolyába és tócsába, éspedig azért, hogy kipróbáljuk, beázik-e a vadiúj csizmám. Mire hazaértünk, bokáig érő tócsa volt a csizmámban. Na, azóta valamivel óvatosabban tocsogok. Bár időnként elfeledkezem magamról.