Anya nem érti, hogy tűnhetnek el egyik napról a másikra a színezőim a tolltartómból. Főleg a piros. Megpróbálja kitalálni: biztos nem teszem őket vissza a helyükre, ezért lepotyognak az asztalról és elgurulnak. Rögtön bezzegel is: a többi gyerek bezzeg jobban vigyáz a ceruzáira. És elmondja, hogy neki milyen fárasztó mindez: más szülőknek biztos nem kell minden estét hosszú korholással tölteni. Én pedig megpróbálom meggyőzni anyát: mostanában biztos kíváncsi természetű, kalandvágyó, izgága színezőket árulnak, talán nem férnek a bőrükbe, és így a tolltartóba se, ezért szétnéznek egy kicsit a világban. Valószínűleg kipróbálnak más asztalokat, más füzeteket, valószínűleg belesimulnak más ujjakba. Vélhetőleg beleheverednek más tolltartókba. És ha nem érzik jól magukat az adott helyen, akkor továbbállnak. Anya nem nagyon hisz nekem, kelletlenül csóválja a fejét. De amikor hazajön a szülői értekezletről, beismeri, hogy igazam lehet, mert a többi gyerek szülei is beszámoltak a színes ceruzák rejtélyes és rendszeres eltűnéséről. Egy darabig most biztos szünetel a bezzegelés és a korholás.