Húzom az időt. Jól megmarkolom a két szélét, és húzom, húzom, ameddig csak bírom. Néha ráncigálni kell, mert beakad.
Az még csak hagyján, ha a saját időmet húzom. De szoktam másokét is, főleg anyáét. Ez ugyan egy kicsit bonyolultabb dolog, ezért kifejlesztettem néhány eljárást. Az a lényeg, hogy meg kell akadályozni a sietést, amit nagyon utálok. A reggelek kiválóan alkalmasak ennek gyakorlására. Például behúzom az időt a takaróm alá. Jól elfészkelődik, megcirógat, ettől rögtön visszaalszom, hogy befejeződhessen az ébresztéssel félbeszakított álom. Sokkal jobb másodszor ébredni. Aztán elhúzom az időt a konyhába, mert reggelizés nélkül nem kezdődhet a nap. Szerencsére a tea vagy a kakaó ihatatlanul forró, a tejjel nyakon öntött csokis golyócskák vagy fahéjas kagylócskák pedig nem puhulnak elég gyorsan. A fürdőszobába is magammal vonszolom az időt, jókat kuncog, amikor a fogkrém lecsúszik a fogkeféről a mosdóba. Aztán az idő belegabalyodik a ruháimba, és mire kihuzigálom a pulóverem ujjából, a harisnyám szárából, a nadrágom zsebéből, anya már ott toporzékol fölöttem. Akkor még eszembe jut mindaz, ami este nem: alá kell írni, be kell fizetni, ki kell tölteni, be kell pakolni ezt-azt-amazt. Az időhúzás akkor eredményes, ha csöngetéskor lépek be az osztályba. Legalább nem kell végighallgatnom az ocsmány csúfolkodásokat meg a sok hencegést.
Anya kedvenc tevékenysége a sürgetés, amit rémisztgetéssel kapcsol össze: letelik a zongoraóra, bezár a bolt, elkezdődik az előadás, elindul a vonat, véget ér a buli, leszáll az este, megvirrad, mire odaérünk. A jóslatai persze sosem teljesülnek: a tanító néni megvár a zongora mellett, nyitva a bolt, az előadás csúszik vagy negyed órát, a vonat késik, a buli még el sem kezdődött, az este messze, messze a hajnal is, mindenhova odaérünk – időt húzva, vagyis kényelmesen. De alighanem hosszú időbe fog telni, mire anya rájön az időhúzás örömére és szépségére. Egyelőre keményen ellenáll. Pedig naponta próbálkozom.