A pók a természet rémes csodája, borzadok, ha csak rágondolok is! Hát még, ha meglátom valahol! Kint messzire menekülök előle, de bent állandóan résen kell lennem, mert minden szobába beveszi magát. Legszívesebben a sarkokban tanyázik, lesben áll, nyolc szemével azonnal észrevesz, nyolc lábával rögtön rámront, megmar vagy behálóz, egyremegy, mindenképpen jaj nekem!! A biztonságom kedvéért rendszeres szemlét tartok, és ha felfedezek egy egészen kicsi pókhálófoszlányt, máris riadót fújok, mozgósítom apát, aki rövid nyomozás után levadássza a betolakodót, mielőtt az engem vadászna le. Pontosabban kitoloncolja a házból, nem öli meg, mert anya szerint a pók szerencsét hoz. De hogy milyen szerencsét hozhat ez az undorító, irtóztató, szörnyűséges lény…?
Egyszer láttam egy óriás keresztespókot, egy hosszú fonálon himbálózott az almafán, és csak rám várt, hogy túszul ejtsen, és magával hurcoljon a pókok birodalmába. Szerencsémre idejében rájöttem, mit forgat a fejében, ezért napokig az almafa környékére sem merészkedtem. A keresztespók aztán megunta a várakozást, és egyszerűen eltűnt. Csak a hálóját hagyta emlékbe. Igazi mestermunka volt, kora reggel szivárványszín vízcsöppek csillogtak rajta, anya le is fotózta. De én látni se akarom a fényképet, nehogy a pókra kelljen gondolnom! Ugyanis egyáltalán nem szeretek borzadni!