Apunak néha a munkától nagy sötét gondolatok gyűlnek össze a homloka mögött. Amikor este hazajön, hiába mosolygok, hiába énekelek neki, csak nyomják, kalapálják a gondolatok vagy a gondok a fejét. Akkor füttyentek egyet, és jön az első gondűző manó. Kicsi árnyék, besurran apu fülébe, apró létrán felmászik a homloka mögé, és seprűjével kisöpri a sötét gondolatokat. Csakhogy nem mindig bír velük. Akkor jön a második gondűző manó. Apa bajusza megrezzen, a manó az orrcimpájának támasztott kicsi létrán kapaszkodik fölfelé. Megveti lábát a szemöldök ívében, súrolókeféjét varázsvízbe mártja, és rögtön sikálja is apa homlokát. De előfordul, hogy nem tudja eltüntetni a sötét gondolatokat, pedig szivárványszínűt habzik a varázsvíz! Akkor jön a harmadik gondűző manó. Kivárja, hogy apa ásítson, akkor beugrik a szájába, s hipp-hopp, már fönn is van a padláson! Egy fura szerkentyűt visz magával, a gondszívót. Megnyom rajta egy gombot, s mind egy szálig kiszippantja a sötét gondolatokat apa homlokából. Utána a manó könnyen kiugorhat apa száján a gondszívóba zárt sötét gondolatokkal együtt. Onnan tudom, hogy apa már nevet, énekel, és lefröcsköl a kádban, aztán elalvás előtt hosszú mesét mond – a manókról.