A nagyik a világ legaranyosabb lényei. Lehetnek fehér vagy barna hajúak, esetleg szőkék. Kontyosak vagy rövid frizurájúak. Ducik vagy karcsúbbak. Pörgősek vagy kényelmesek. Általában szemüveget hordanak az orruk hegyén, a homlokukon vagy a nyakukban. A legtöbbjük tud autót vezetni és biciklizni, szánkót húzni pedig mindegyik képes. Szeretnek kacarászni, unokát ölben babusgatni, türelmet pazarolni. Néha zsémbelnek, és olykor haragos szikrát szór a szemük, de csak viccből. Bármikor ott teremnek, ahol kellenek. Tudnak kedvenc ételt varázsolni, minden kívánságot teljesíteni. Alighanem titkos tündérek. Vagy titkos angyalok.

Az ember egész nap szinte csak készül. Reggel készülünk a suliba, szünetben a következő órára, matekon a holnapi dolgozatra, angolon a szavak felmondására, énekórán a népdalversenyre, tanítás után ebédre, a napköziben leckeírásra. Ezek mindennapi rövid készülések. És vannak hosszantartó készülések: napokig készülünk a színházba, hetekig a karácsonyi vagy az anyák napi műsorra, hónapokig a tisztasági versenyre, egész évben az erdei iskolára meg a szülinapi bulira. A készülés jó dolog, mert közben lehet tervezgetni, ábrándozni, vágyakozni, izgalmaskodni, tenni-venni. A készülésben viszont az a rossz, hogy amint valamivel elkészülünk, máris ott a nyakunkon a következő készülés: szünes-szüntelen muszáj tervezgetni, ábrándozni, vágyakozni, izgalmaskodni, tenni-venni. Ráadásul a készülés alól senki sem kap felmentést: anya fodrászhoz készül, apa konferenciára készül, a tesóm földrajzversenyre készül, nagyi orvoshoz készül, papuska focimeccsre készül. Percnyi idejük sincs rám a szakadatlan készüléstől. Én leginkább arra készülök, hogy ha megnövök, teljesen beszüntetem a készülést. Mielőtt végképp kikészülök.

Az az unatkozás, amikor nem tudom, mit kezdjek magammal. Anyának mindig van ötlete, apa is szívesen ad tanácsot, nagyika szintén javaslatokkal áll elő, de hát legtöbbször azt mondják: olvass, rajzolj, rakj rendet, fejts rejtvényt, hallgass zenét, tornázz, játssz a tömérdek alig használt játékoddal. De sose találják el, mihez volna kedvem. Persze az is lehet, hogy tudják, csak szándékosan nem azt ajánlják. Pedig nekik is rossz, ha az unatkozás csíp és szúr és sajog és viszket, mert olyankor elviselhetetlen vagyok. Úgyhogy az unatkozás következtében előbb-utóbb egymás agyára megyünk. Az unatkozás olyankor hanyatt-homlok menekül, mert nem bírja a hangos szóváltást.

Az esti meséből néha nagyon fura szavak gurulnak elő. Ilyen a törzsvendég. Hát az meg miféle szerzet? Bekopogtat hozzánk valaki, akinek van törzse, de mondjuk nincs keze, lába? Feje?! Brrr!!!
Anya persze rögtön elmagyarázza, amiből én rögtön megértem, hogy Magdi néni például biztosan törzsvendég. Hiszen épp tegnap panaszkodott anyunak, hogy amikor az irodájából hazafelé tart, a cukrászda mellett visz el az útja, és egy nap sem bírja ki, hogy meg ne álljon a csábító sütispultnál, mert ha nem falhat be egy franciakrémest, egy tiramisu-szeletet, ráadásnak pedig egy óriás kókuszgolyót, talán vége is szakad az életének. Így csupán a karcsúságának van vége. A törzsvendégre jó példa Laci bácsi is, aki Betti néni szerint a délutánjait a Borpatikában tölti, ami nem lenne olyan nagy baj, ha nem hagyná ott a fél fizetését. Ráadásul a józan eszét is folyton ott veszíti el. Anyából is törzsvendég lesz lassan, mert amíg én zongoraórán vagyok, addig ő a Piccolóban szürcsöli a kávét, amit abból tudok, hogy néha elhozza nekem a kicsi kekszet vagy a csokiszeletet, amit a kávé mellé adnak.
És hát mi is törzsvendégek vagyunk – az iskolában. Zsuzsa néni elénk teszi az olvasnivalót, megkínál egy kis matekpéldával, felszolgál egy tollbamondást vagy egy elmagyarázást, és mi csak kóstolgatunk, lakmározgatunk. Néha játékot is rendelhetünk, de csak miután minden feladatot tisztességgel elfogyasztottunk, minden tudnivalót becsülettel bekebeleztünk.
Csak azt sajnálom, hogy nem vagyunk törzsvendégek a cukrászdában is, mint Magdi néni. Egy forró csokira vagy egy gesztenyeroládra, jó nagy tejszínhabheggyel a tetején, mindennap kapható, vagyis törzsvendég lennék.

Anyával gyakran loholunk végig a városon, rójuk az utcákat rendületlenül, vagy egyszerűen csak sétafikálunk. Közben rengeteg emberrel találkozunk. Az ismeretlenek mellett csak úgy elsuhanunk, az ismerősöknek biccentünk vagy köszönünk. Anya titkos kézszorítással előre jelzi, ki az ismerős, ha nem ismerném fel magamtól. A fontosakra erős markolás, a jelentéktelenebbekre gyengédebb fogás vagy csikizés hívja fel a figyelmem. A rég látott ismerősökkel megállunk néhány szót váltani, de ezt nem nagyon szeretem, mert gyakran végeláthatatlan csevegés lesz a néhány szóból. Ezért olyankor sürgető jelzéseket adok anyának. Ő erre persze bepipul, de az ismerős miatti udvariasságból szerencsére nem hordhat le. Csak megsemmisítő pillantásokat küldöz a szeme. És van olyan ismerős is, akivel jobb nem összeakadni. Lóri bácsit például elég nehéz elkerülni, ugyanis egész nap az utcán portyázik ismerősökre vadászva. Ha valakire rábukkan, megállítja, és csak akkor lehet tőle megszabadulni, ha egy újabb ismerőse tűnik fel a láthatáron. Akkor azt kapja el, neki magyarázza nagy hadonászás kíséretében minden búját-baját. Anyával tehát muszáj óvatosan közlekednünk: ha meglátjuk az embervadászt, igyekszünk észrevétlenek maradni. Különben biztosan lekéssük a zongoraórát.

Anya minden reggel beleakasztja a szörnyeteg kefét a hajamba, és húzogatni kezdi lefelé. Vigyázva! – könyörgöm. Óvatosan – szerinte. Mire a tarkómhoz ér, már sziszegek, mire a vállamhoz, már nyöszörgök, mire a lapockámhoz, nyüszítek, s mire a derekamnál egy gubancba gabalyodnak a kefe sörtéi, már óbégatok. Az első tincsnél! Mi vár még rám? Gyötrelmek gyötrelmei! Hiába próbálja elterelni anya a figyelmem mindenféle csalafinta kérdéssel, útravaló tanáccsal, délutáni programsorolással, egyre nyafisabb és hangosabb vagyok. A hajszálak konokul összekuszálódnak, a tincsek makacsul egymásba kapaszkodnak, anya gyorsan elveszíti a türelmét: hamarosan megkezdődik a tépázás. A tükörben látom, ahogy anya szörnyeteggé válik, harciasan hadonászik a kefével. Rövidre kell vágni – mondja apa, mert egyáltalán nem bírja a zenebonát. Á, dehogy! – legyint anya, mert tépázás közben azért titokban gyönyörködik a hajrengetegemben. Mire kidühöngi magát, a hajam is kibontja, középen kettéválasztja, villámgyorsan két fonatba varázsolja. Jobb szeretném persze szétengedve, de azt csak kivételes alkalmakkor lehet, és mindketten megbánjuk, mert utána kétszer tovább tart a fésülködés, ami igazából gyerekkínzás. Pontosabban lánygyerekkínzás, mert a fiúk általában tüsire vagy kopaszra vannak nyírva – legalábbis a mi osztályunkban. Anya azt mondja, a két fonat praktikus hajviselet. Persze azt nem tudja, hogy néha belelógatom a levesbe vagy a lekvárba. Tegnap Dani az orra alá biggyesztette a copfom végét: kunkori bajusza lett, kuncogtunk is eleget. Zoli pedig megrángatta, de egyáltalán nem fájt, nem úgy, mint amikor Niki irigységből és tiszta erőből húzta. Viki folyton fodrászosat akar játszani, hogy kontyba tekergethesse a hajam, de az olyan uncsi. Alig várom, hogy megnőjek, mert akkor a hajam majd azt csinál, amit ő akar.

Húzom az időt. Jól megmarkolom a két szélét, és húzom, húzom, ameddig csak bírom. Néha ráncigálni kell, mert beakad.
Az még csak hagyján, ha a saját időmet húzom. De szoktam másokét is, főleg anyáét. Ez ugyan egy kicsit bonyolultabb dolog, ezért kifejlesztettem néhány eljárást. Az a lényeg, hogy meg kell akadályozni a sietést, amit nagyon utálok. A reggelek kiválóan alkalmasak ennek gyakorlására. Például behúzom az időt a takaróm alá. Jól elfészkelődik, megcirógat, ettől rögtön visszaalszom, hogy befejeződhessen az ébresztéssel félbeszakított álom. Sokkal jobb másodszor ébredni. Aztán elhúzom az időt a konyhába, mert reggelizés nélkül nem kezdődhet a nap. Szerencsére a tea vagy a kakaó ihatatlanul forró, a tejjel nyakon öntött csokis golyócskák vagy fahéjas kagylócskák pedig nem puhulnak elég gyorsan. A fürdőszobába is magammal vonszolom az időt, jókat kuncog, amikor a fogkrém lecsúszik a fogkeféről a mosdóba. Aztán az idő belegabalyodik a ruháimba, és mire kihuzigálom a pulóverem ujjából, a harisnyám szárából, a nadrágom zsebéből, anya már ott toporzékol fölöttem. Akkor még eszembe jut mindaz, ami este nem: alá kell írni, be kell fizetni, ki kell tölteni, be kell pakolni ezt-azt-amazt. Az időhúzás akkor eredményes, ha csöngetéskor lépek be az osztályba. Legalább nem kell végighallgatnom az ocsmány csúfolkodásokat meg a sok hencegést.
Anya kedvenc tevékenysége a sürgetés, amit rémisztgetéssel kapcsol össze: letelik a zongoraóra, bezár a bolt, elkezdődik az előadás, elindul a vonat, véget ér a buli, leszáll az este, megvirrad, mire odaérünk. A jóslatai persze sosem teljesülnek: a tanító néni megvár a zongora mellett, nyitva a bolt, az előadás csúszik vagy negyed órát, a vonat késik, a buli még el sem kezdődött, az este messze, messze a hajnal is, mindenhova odaérünk – időt húzva, vagyis kényelmesen. De alighanem hosszú időbe fog telni, mire anya rájön az időhúzás örömére és szépségére. Egyelőre keményen ellenáll. Pedig naponta próbálkozom.

Ha anyának három vagy több karja volna, akkor lenne jó világ!
Például vacsorát főzne és közben kártyázna velem. Vagy vasalna és bábszínházat játszana egyszerre. Takarítana és puzzle-t rakna velem – bár ez nem annyira jó ötlet, mert a porszívóval folyton felszippantaná a puzzle-darabkákat. Hajtogatná a ruhákat és gyöngyöt fűzne. Íméleket írna és királylánykoronát készítene. Csomagolná a tízóraimat és megkötné a cipőfűzőmet. Egyidőben fonná a két fonatomat. Mennyi időt meg lehetne spórolni!
Kár, hogy anyának csak két karja van. Így mindig várnom kell, mikor végzi el a temérdek dolgát, hogy végre megölelhessen.

Sétálunk-bétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk: csüccs.
Sétálni nagyon jó, mert szellőzködünk, forgatjuk ide-oda a fejünket, látunk pillangókat, kutyákat, tarka virágokat, faleveleket, csigabigákat.
Sétálni nem jó, mert ugyanazokat a házakat bámuljuk, ugyanazokat a kirakatokat, úgysem lehet kinézni belőlük semmit, ugyanazokkal az ismerősökkel találkozunk, akiknek a buta kérdéseire kötelező udvariasan ugyanazt válaszolni.
Ha anyával sétálunk, előbb-utóbb megszaporázza a lépteit, és az már nem sétálás, inkább sietés, amitől mindjárt szúrja is az oldalam valami alattom.
Ha apával sétálunk, előbb-utóbb bekanyarodunk valamelyik játszótérre vagy fagyizóba.
Ha anyával és apával együtt sétálunk, azt egyátalán nem szeretem, mert elbeszélnek a fejem fölött, és ha én is szeretnék valamit mondani, rám szólnak, hogy ne kotyogjak folyton.
Sétálni alighanem egy kutyussal lenne a legjobb.
De egyelőre hiába sóvárgok.

Megegyeztünk anyával, hogy semmit sem hallgatok el előtte. Történjen bármi rossz, megosztom vele. Ezért mindig a rosszal kezdem, ha megkérdezi, mi történt. Hogy minél hamarább megkönnyebbülhessek. Vagyis mielőbb túl legyek a rosszon és a rosszalláson.
Ám anyának van egy nagyon rossz szokása: ha elmondom neki a rosszaságokat, akkor szidás helyett dicsér vagy gratulál. Persze a hangjából rögtön tudom, hogy pont fordítva gondolja. Csak az a baj, hogy amikor igazából dicsér vagy gratulál, mindig gyanakszom, hogy nem pont fordítva gondolja-e. A gyanakvástól pedig elfelejtek örülni a dicséretnek vagy a gratulálásnak.