Kedvenc állatom a béka. Pedig tavaly még nem szerettem, csak a zöld gumibékámat, amivel fürdés közben szoktam játszani. Most meg már kettőt meg is simogattam, egyet pedig dajkáltam. A negyediket betettem egy befőttesüvegbe, de apa azt mondta, hogy inkább engedjük szabadon. Most már tudom, mert sokkal okosabb vagyok, mint tavaly, hogy a béka egyáltalán nem harap és nem csíp, csak szúnyogra vadászik. A szúnyogot meg amúgy is utálom, mert ha megcsíp, jó nagy piros dudorok nőnek a lakoma helyén, amik úgy viszketnek, hogy muszáj állandóan dörzsölnöm meg vakarnom őket. Általában sikerül véresre, akkor anya fertőtleníti, amitől persze visítanom kell. Idén sajnos rengeteg szúnyog van, és olyan ravaszak, hogy még a hálón is besurrannak, és nem elég, hogy egész éjjel a fülembe zúgnak, még szorgalmasan kóstolgatnak is, hogy teljesen bepöttyösödjek. Vagy bedudorosodjak.
Tegnap bemondta a tévé, hogy szúnyogirtás lesz. Azt hiszem, egy zöld repülőről békákat permeteztek, mert annyi lett a kicsi béka szerteszét, hogy óvatosan kell lépkedni, nehogy agyontapossuk a hasznos szúnyogirtókat. Amúgy a békák nagyon viccesek, mert apró kavicsnak vagy göröngynek álcázzák magukat, és amikor közelítünk, egyszer csak elugrabugrálnak, mintha lába kelne a kőnek vagy a rögnek. És állandóan nekifutnak a falnak, amiről persze rögtön visszapotyognak. Akkor a legmulatságosabbak, amikor a fűszálakon kúsznak-mászkálnak. Kedvenc tartózkodási helyük a terasz, ahol a kint hagyott cipőkben szundikálnak. De beszemtelenkednek a konyhába is, és már a fürdőszobában is találkoztam kettővel. Lehet, hogy a gumibékámmal szeretnének barátkozni? Apa persze rendszeresen kilakoltatja őket.
Az is lehet, hogy valami gonosz boszorkány tréfát űz velünk, és ezek az apró brekkencsek valójában elvarázsolt királyfiak. Te jó ég, hány puszinak kell majd elcsattanni, hogy ezek mind visszavarázsolódjanak! És vajon lesz ehhez elég vállalkozó kedvű királylány?

Imádom a plüssállatokat. Általában ajándékba kapom őket a rokonoktól, a barátaimtól vagy anyáék barátaitól. Olykor bevásárlás közben kikönyörgöm őket. Esetleg csereberével jutok hozzájuk. Van egy plüssöknek fenntartott polcom, ott ülnek szépen sorban. Maciból van a legtöbb, aztán jönnek a kutyák, néhány egér, akad egy-egy róka, hód, rénszarvas, malacka, paci, sőt egy muzsikáló zsiráf is.
És van egy zöld majmom is. Egy egészen kicsi majom, alapjában véve nagyon kedves az arca, csak a szeme szomorú egy szemernyit. Na ezt a majmot valahogy nem szívelik a többiek. Elhúzódnak tőle, sőt gyakran le is lökik a polcról, hiába találok ki újabb és újabb ülésrendet. Amikor például a legnagyobb maci ölébe ültettem, az úgy hadonászott a mancsával, hogy még a többiek épségét is veszélyeztette. Megsajnáltam a majmocskát, az ágyamra költöztettem. De nem volt se éjjele, se nappala, folyton a padlóra került, hiába dorgáltam a többieket. Végül egy félreeső polcra ültettem a hajpántok, csatok és gumik mellé. Azok nem méltatlankodnak. Csak a majmocska vágyakozik az állatok közé, sóvárogva pislog föl rájuk. Tegnap meglátogattak Saciék. Amikor Saci észrevette a zöld majmot, úgy megrémült, hogy befurakodott az apukája mellé a fotelbe, és nem volt hajlandó betenni a lábát a szobámba egész este, hiába dugtam el a majmot a konyhaszekrénybe.
Azt hiszem, ha legközelebb állatkertbe megyünk, magammal viszem a zöld majmot, és odaajándékozom a majomgyerekeknek. Úgyis csak majomeledellel traktálják őket, biztosan örülnek majd az én majmocskámnak. És remélem, végre ő is boldog lesz.

Ahogy nekem, úgy időnként Pufinak is mosakodnia kell. Szerencsére neki nem naponta. Ugyanis ha anya kimossa, akkor órákig kell várnom, amíg megszárad. Sokszor egy fél napot. Ha nem süt a nap, vagy nem fűt a radiátor, akkor egy egészet. Ami igazán nagy megrázkódtatás. Pufigyömöszöléspuszilgatás- szagolgatás nélkül az élet… egy fabatkát sem ér. Anya eleinte külön fürdővizet készített Pufinak egy égszínkék lavórban, nem áztatta más mosnivalókkal együtt. Hagyta egy kicsit lebegni a habokban, aztán gyengéden masszírozta, finoman dögönyözte, paskolgatta. Majd jól kicsavarta, ami persze egy kicsit fájt Pufinak, de hősiesen tűrte. Aztán következett a szárítókötélre csippentés, amit Pufi imád, hiszen kedvére himbálódzhat és bámészkodhat az ötödikről. Igaz, csak tavasztól őszig, mert télen csak a sokkal unalmasabb radiátoron heverészésre számíthat.
Egyszer mosásra várva a fürdőszobában Pufi kihallgatta egy zoknipár meg egy trikó beszélgetését, akik a mosógépben szerzett élményeikről áradoztak. Pufi elhatározta, hogy ezt neki is ki kell próbálnia. Úgyhogy igyekezett elvegyülni a törölközők között, mert a zoknikat elég nagyképűeknek tartotta. Olyan ügyes volt, hogy anya mit sem sejtve felnyalábolta a törölközőhalommal együtt, valamennyiüket bepréselte a mosógépbe, rájuk csapta az ajtót, aztán egy gombnyomás, és kezdődhetett az élményfürdő! Pufi először rémült örömmel sikongatott, mint én a Calypso nevű hullámvasúton vagy a körbe-körbe sodró medencében, de miután kiderült, hogy nagyobb baj nem lehet, vígan csúszdázott, lóbálózott, himbálózott és gabalyodott az egykedvű törölközőkkel. Igazán sajnálta, amikor vége lett a mókának. Anyának meg elkerekedett a szeme, amikor apa nagy zöld fürdőlepedőjéből egyszer csak előgurult Pufonyám. Aztán kis fejcsóválás után úgy döntött, véget vet a különmosásnak, hiszen Pufi különösebb sérülések nélkül túlélte a mosógépes kalandot.
Különmosás ide, együttmosás oda, én igyekszem, hogy mosásra minél ritkábban kerüljön sor. Amikor ugyanis Pufi végre megszárad, és újra ölelgethetem-puszilgathatom-szagolgathatom, olyan erős lenoros vagy coccolinós szaga van, hogy felfordul a gyomrom. Napokig tart, míg gondos kényeztetés után visszakapja az összetéveszthetetlenül fenséges pufillatot.

Jövök-megyek és előfordul, hogy kövecske kerül ősszel a cipőmbe, télen a csizmámba, nyáron a papucsomba. A kavics csiklandozza hol itt, hol ott a talpam, vagy dörzsöli imitt-amott a lábujjaim. Egy darabig kibírom, aztán sántikálok néhány kerítésnyit vagy lakóháznyit, végül megállok, hogy kirázzam a betolakodót. Nem is olyan egyszerű fél lábon szökdécselve, ide-oda billegve leráncigálni a cipőmet. A kövecs helye azért ott marad egy darabig: kavicsnyi csikiemlék a lábamon.

Ha felébredek, sose dörgölöm ki az álmot a szememből. Viszem magammal a szemem sarkában az álommorzsát a konyháig. Báránykás tányéromon már vár egy szelet vajas vagy sajtos kenyér. Ahogy beleharapok, morzsák ugrándoznak szerteszét, de néhány az ujjaimon is megtelepszik. Az álommorzsa int nekik. Akkor beletúrok a hajamba, és a kenyérmorzsák átszökkennek a tincseim közé. Jó kis bújócska vár rájuk! Szememben álommorzsa, hajamban kenyérmorzsa – így ülök a konyhaasztalnál. Aztán pattognak a parancsszavak innen-onnan-amonnan:
Mosakodás!! Fésülködés!!!
Morzsányi kedvem sincs.
Kelletlenül csoszogok a fürdőszobába.
Bánatosan búcsúzkodnak a morzsák.
Kár, hogy vége a játéknak!
Álommorzsa, kenyérmorzsa.
Ez meg itt egy mesemorzsa.

Amikor baba voltam, rácsos kiságyban aludtam, ami anya ágya mellett állt. A rácsot az egyik oldalon le lehetett engedni, így anyának nem kellett nagyot hajolnia, ha betett az ágyamba vagy kiemelt belőle. Amikor egy kicsit nagyobb lettem, a leeresztett rácsokon egykettőre kimásztam vagy éppen benn termettem, ha úgy tartotta kedvem. Aztán amikor megnőttem, és kilógott a lábam a rácsok közül, muszáj volt beszerezni egy másik ágyat, már nem rácsosat, hanem igazi heverőt, amire macis takarót terítettünk. A régi helyén állt, ezért ha néha éjszaka felriadtam, közelről hallottam anya szuszogását, apa hortyogását. Ráadásul anya még álmában is észrevette, ha lecsúszott a paplanom, így azonnal betakargatott. Ha lázam volt és a köhögéstől vagy a rosszat álmodástól sírtam, bebújhattam anya mellé. De sajnos ez ritkán fordult elő.
Amikor nagyobb lakásba költöztünk, lett külön szobám, benne narancssárga szekrényem, sok-sok polcom, pompás íróasztalom, emeletes ágyam, az ágy alatt ki-begördülő játékfiókom! Először fönt aludtam az emeleten, de amióta csúnyán beütöttem a bokám a létra fokába, inkább lenn tanyázom. Az emeleten a regiment plüssöm meg az óriás macim tartózkodik nappal, éjjelezik éjjel. Csak az a baj, hogy három szobán keresztül nem hallom apa hortyogását, anya szuszogását. A hercegnős takaróm is folyton lecsúszik, és ha már nagyon vacogok, kénytelen vagyok magam felrángatni a földről. A narancssárga szekrényben néha fura hangok karistolnak, az ablakpárkányon meg olykor rémisztő lények gomolyognak, nem beszélve a játékfiókban lapuló kisrókákról! Hiába panaszkodok anyának, hiába könyörgök apának: az én ágyam sajnos nem fér el az új hálóban.
Zoli azt mondta, legjobb, ha éjjel belopózok anyáék szobájába, óvatosan bekúszok közéjük, összegömbölyödök, mint egy cica, és meg se moccanok, meg se pisszenek, nem is nyaffintok. Hadd csodálkozzanak reggel! Zoli gyakran tesz így, s ha neki bevált, biztosan nekem is sikerül. De tényleg nagyon elővigyázatosnak kell lennem, mert ha anya felriad, dühös lesz, és szigorúan visszaparancsol az ágyamba: szuszogjak csak magamban!

Az ágyam alatt, a játékfiókban laknak a kisrókák. Napközben alszanak, este ébrednek fel. Lesben állnak, amikor lefekszem. Egyáltalán nem barátságosak. Ügyesnek kell lennem. Villámgyorsan bebújok a paplan alá, csak az orrom hegye kandikál ki, hogy levegőt tudjak venni. Vigyázok, hogy még a kisujjam is benn legyen a kuckóban, mert azt szeretnék a legjobban elkapni. Nem tudom, miért üldöznek. Lehet, hogy nem bántanának, csak játszani szeretnének velem. De én inkább félek, és minden porcikámat betakarom. Sose lehet tudni.

Bizonyos ételek nem elégednek meg azzal, hogy különböző edényekben (például fazékban, lábasban, tepsiben, bográcsban, serpenyőben, tányérban, tálikóban, csészében) tartózkodjanak, majd onnan a kanál és a villa nevű szállítóeszközzel a számba jussanak. Utazásuk során némely falatok szívesen néznek szét a nagyvilágban, ezért hajmeresztő akrobatamutatvánnyal lebucskáznak az evőeszközről, és fröccsenéssel, csöppenéssel, pottyanással a terítőn, a pulóveremen vagy a nadrágomon kötnek ki. Ez elég vicces dolog lenne, csakhogy a falatok nyomot hagynak maguk után, ami rögtön arról árulkodik, hogy már megint meghazudtolom a koromat, hiszen sikerült ismét úgy ennem, mint egy kisbaba. Apa a fejét csóválja, anya sápítozik és korhol. Ezek szerint nagyi és papus is meghazudtolja a korát, amikor halászlépöttyös ingben és mártásmintás blúzban állnak fel az asztaltól? Nekik persze jó, mert ők nyugodtan viccelődhetnek a foltokon. És senki sem tolja le őket.

A reggelben, a délben, az estében az evést szeretem a legjobban. Folyton korgó gyomrommal alig várom, hogy asztalra kerüljenek a finomságok! Ezért szívesen segítek anyának. Keze ügyébe készítem a hűtőből vagy a kamrából a hozzávalókat, meghámozok, fölaprítok ezt-azt, kavartyolom a zubogó-bugyogó mindenfélét a lábasban, serpenyőben, lesem a sütőablakon keresztül a pirulást. És főleg szagolgatom, kóstolgatom a nyerseket, félkészeket, nem számít, ha fogfagyasztó hideg vagy nyelvégető forró. Csipegetek és lopkodok, ízlelgetek és nyalánkoskodok, de arra vigyázok, hogy hivatalos evés előtt jól ne lakjak. Mi lenne akkor a paprikakarikákkal felcicomázott sajtos-sonkás kiflivel, a tányérban ringatózó aranylevessel, a mártásban úszkáló husival, a cukrozott mákban hempergő szilvásgombóccal, a viccesen tekeredő spagettival, a csodálatos felfújtakkal, a pompás rakottakkal, a finom főzelékekkel, a kenőkékkel, a sok-sok salátával, hogy a sütikről, pogácsákról, lepényekről már ne is beszéljek!
Az evésben a falatozás a legjobb, de én leginkább falánkoskodni szeretek. A habzsolás se rossz persze. A két evés közötti nassolást általában titokban tartom. Egyszóval elég nagyevő vagyok. Sőt majdnem mindenevő, kivétel a karfiol és a brokkoli. Szerencsére anya mindig kedvenceket készít. És mivel sok kedvenc van, alighanem hamarosan pocakot eresztek. Majd versenyzünk papuskával, kié nő gyorsabban.

Különféle nagyapák léteznek: taták, papák, papók, nagyapik, nagyapókák, papócák, nagyapuskák, papuskák. Vannak köztük bajuszosak, szakállasak, borostásak és simabőrűek. Gyereket ugráltató, ide-oda küldözgető, folyton fenyegetőző szigorúak. Gyerekkel szívesen társasjátékozó, mókázó, mesélő jóságosak. Nagymamával morgolódó vagy incselkedő fajtájúak. Délután szundikálók és reggeltől estig lótó-futók. Nagyhangúak és hallgatagok. Otthonülők és vadászni-halászni járók. Mindegyiknek közös tulajdonsága, hogy az unokák bármikor elrejtőzhetnek a szívükben, és a világ minden kincséért sem árulják el senkinek ezt a nagyszerű búvóhelyet.